A tavalyi évben is folytatódott a már tizenhatodik alkalommal megrendezett, immár hagyománynak tekinthető választás a Magyar Haltani Társaság részéről: melyik halfaj legyen az Év hala 2025-ben? Hagyományosan három őshonos faj került a válaszadók elé a szavazáson: az aljzatlakó, a horgászok által csak „paptetűnek” aposztrofált vágó durbincs, a keszegek gyakori képviselője, a dévérkeszeg, vagy a sokak által nem vagy alig ismert, kurta baing legyen a következő évben az Év hala?
Ha már halakról és vizekről van szó: a választás folyamata széles hullámokat keltett – egészen a választási határidő utolsó napjáig. Sokáig alig „hullámzott” a szavazók választása, hiszen csaknem a szavazás végéig a dévérkeszeg látszott befutónak. Aztán „kisebb vihar tört ki” a szavazók körében és az addig biztos harmadik kurta baing néhány óra alatt mindkét vetélytársát megelőzve, váratlanul és hirtelen az érdeklődés középpontjába jutva, a választók véleménye alapján 2025-ben az Év hala címet kapta – a 3586 szavazat 40 százalékával!
A dobogósok
A választási listára került szúrós testű vágó durbincsra (Gymnocephalus cernua) szavazók mintegy 20 százaléka adta le a voksát. Rossz hírét az is kelti, hogy a kopoltyúfedőin hegyes és éles, felmereszthető csonttüskék könnyen megsérthetik az óvatlan ember kezét. Persze a hal védekezésként használja különös fegyverét. Egyébként mint aljzatlakó, falánk halacska olykor nagyobb tömegben is előfordult a legkülönbözőbb vízterekben (a durbincszóna, mint önálló halasszint névadója, ami a deltatorkolatú folyók alsó szakaszának meglassuló vizében előforduló jelentősebb állományával magyarázható), – valamikor horgászok kifejezett ellenségének számított a sorozatos fals kapások miatt. Napjainkban már igencsak megritkult, amit az is jelez, hogy a „nem fogható” kategóriába került. A szavazási versenyben második helyre visszakerült dévérkeszeg (Abramis brama) már jóval ismertebb és kedveltebb a halat ismerők körében. A szavazatok 31 százaléka erre a halra érkezett. Számos folyó- és állóvizünkben honos, a nagyobb folyóink dévérzónájának vezérhala. A hazánkban kifogott legtermetesebb példánya a 7 kilogrammot is meghaladta. Az ilyen kapitális példányok ritkák, de a kisebb egyedei gyakori horgászzsákmánynak számítanak.
Egykor esőként hullott
Az Év hala, a kurta baing (Leucaspius delineatus) magyar nevének megfelelően apró termetű, kifejlett korban is alig 5-6 centiméteres halacska nemigen kelt feltűnést a vizeinkben. A legtermetesebb ismert példányok sem haladták meg a 10 centimétert. A legnagyobb méretét lassú növekedése révén csak 4-5 éves korában éri el. Egyik különleges megjelenését az erősen felfelé irányuló szájnyílása adja, az alsó állkapcsa túlnyúlik a felsőn és egy kampószerű képletben végződik. A szájnyílás mögött a nagy szem szinte az egész fejet uralja. A szájzug nem éri el a szem elülső vonalát. Az egyik legjellegzetesebb ismérve az oldalvonal lefutása, amely nem folytonosan húzódik a fej mögül a faroknyélig, hanem mindössze az első 7-12 pikkelyen látható, aztán megszakad. Erről a sajátos bélyegéről idézzük Herman Ottót (A magyar halászat könyve): „Az oldalvonal a fedelék szélétől számítva csak 12-13 pénzre terjed, ezután megszakad”. A halacskánk latin fajneve is erre utal (delineatus – vonal nélküli). A hátúszója a test felén túl ered, a végére húzott képzeletbeli függőleges metszi a farok alatti úszó kezdetét. A farokúszója mélyen bemetszett: ismét idézünk Herman Ottó könyvéből: „A hátsörényúszó a test hosszaságának épen felében kezdődik; a hasúszószárnyak kissé a hátsörényúszó előtt állanak s hátrahajtva hegyök a hugygyóig ér, mely a hátsörényúszó kellő közepe alá esik. A kormányúszó mélyen fecskefark vágású, szárny felei egyformák.” A pikkelyek aprók, a testről könnyen leválnak (akárcsak a küsznél – a test hasonlósága miatt sokan ezért is összetévesztik ezzel a fajjal). A hosszanti pikkelysorok száma 40-50 között alakul.
(Illusztráció Pintér Károly: Magyarország halai című kötetéből)
A kurta baing sokféle víztér lakója. Kedveli a lassan mozgó vizű folyókat, csatornákat, valamint növényzettel részben benőtt állóvizeket. Sajátos élőhelyei a sekélyebb, növényzettel mozaikos vízfoltok, ahol, mint csapathal, nagyobb számban is összeverődik. Különös módon még halastavakban is rendszeresen előkerül, akár nagyobb számban is. A csapatos megjelenése váltott ki egy különleges jelenséget, amiről a Prágai Magyar Hírlap 1934. július 29-i száma tudósít. Az írást változtatás nélkül idézzük, még akkor is, ha tartalmaz számos pontatlanságot (vagy bízvást megjegyezhetjük, kisebb valótlanságot):
„1934. július 14-én a beregmegyei Tarpa község lakosságát ritka természeti tünemény riasztotta meg. A község határán hatalmas forgótölcsér száguldott végig, majd megnyíltak az ég csatornái s a súlyos esőcsöpekkel együtt apró halak hullottak alá az égből és borítottak el jókora területeket. A halak közül többet felküldtek a budapesti halélettani kísérleti intézetbe, amely a vizsgálat alapján megállapította, hogy a csodaesőből származó halak a kurta baikgok (Leucaspius delineatus) fajtájából valók.
Zöldesbarna hátú, ezüstös oldalú és hasú pontyféle az a hal, szívtelen, átlátszó úszókkal, a legnagyobb példányok legfeljebb 8 centiméter nagyságúak. A halak fajtájának megállapításával megoldódik egyúttal származásuk rejtélye is. Az a halfajta Magyarország területén egyedül a Kőrös vizében él, tehát innen került el Tarpára, légvonalban 139 kilométernyi távolságban.
Tudnunk kell még azt is, hogy a baing édesvizek felületén nagy rajokban úszik. Ezzel meg is magyarázódott a tarpai csodaeső rejtélye. Hatalmas forgószéltölcsér száguldott a Kőrös vize felett, olyan erejű szélörvény, hogy felkapta, magával sodorta a Kőrös vizén úszkáló baing-rajt és a halak 130 kilométeres ut után az esőcsöppekkel együtt hullottak alá a magasból.”
A Búvár folyóirat következő év márciusi száma is megemlékezett erről a nevezetes eseményről: „Az utóbbi évtizedekben többször megtörtént, hogy az Északkeleti-Kárpátok elővidékén haleső esett, apróbb-nagyobb halak hullottak a magasból. Ezen a területen tudniillik gyakran keletkeznek légtölcsérek, amelyek a kisebb tavacskák, pocsolyák a bennük élő állatokkal együtt a magasba ragadhatják és messzire elvihetik. Legpontosabb adataink a tarpai nagy halesőről vannak (1934. július 14.). Tarpa község közelében 5-6 centiméteres halacskák nagy serege hullott a felhőkből alá 800 méter hosszan és ismeretlen szélességű területen. Unger meghatározása szerint a halak a Leucaspius delineátus (kurta baing) példányai voltak”. (Unger Emil zoológus, ichtiológus, akit halkutatóként Herman Ottóval és Vutskits Györgyel együtt a magyar halkutatás nagyjai között emlegetünk – kiegészítés a cikk szerzőjétől.) Valószínűleg megtörtént a leírt különleges esemény, ami a kurta baing létezését valamilyen szinten megismertette a nagyközönséggel.
A halunk táplálékát a vízfelszíni életmódjából következően a vízre hulló kisebb rovarok (például levéltetvek), a növényeken lévő élő bevonat, valamint fito- és zooplankton jelentik. Viszont apró termete miatt számos ragadozó hal természetes tápláléka is, főként ezek ivadékainak.
Noha a növekedése lassú, mégis már akár kétnyarasan ivaréretté válik. Az ikrás alig 100-150 ikráját néhány, apró gyöngysorszerűen a növényekre, illetve a vízben lévő egyéb felületekre rakja. Az ikrákat a tejes kikelésükig gondozza, úszóit mozgatva friss vizet áramoltat a fejlődésben lévő ikrákhoz. Ennek is köszönhető a lerakott kisszámú ikra, amelyekből jelentős arányban kelnek ki a viszonylag fejlett lárvák. Ezek hamar, alig egy hónap alatt már a fajra jellemző módon kezdenek táplálkozni.
Európában áreájának fő részét képezi a Rajna és a Duna vízrendszere, de elterjedési területe elhúzódik egészen az Urál vonaláig. A kontinens északi részén az utóbbi évtizedekben honosodott meg, akár már inváziószerűen. Betelepítések révén jutott el (például csalihalként, élőhal-szállítmányokkal, véletlenszerű behurcolással) számos újabb élőhelyre.
Sokáig még a hazai elterjedése sem volt teljesen ismert. Herman Ottó 1887-ben még ezt írta: „E kis halacska életmódja ez idő szerint még ismeretlen. HECKEL eredetileg Lemberg halaspiaczáról írta le; SIEBOLD szerint Németország sok pontján akadtak reá; nálunk a Körösből került meg”. (Utóbbi utalást vehette át a tudósító, a halesőről írt cikkében, azaz, hogy hazánkban csak a Kőrősben él.)
Vásárhelyi csaknem egy évszázaddal később (Magyarország halai írásban és képekben, 1961) sem sokkal több információt közöl: „Hazai pontos elterjedésének megismerése, tudományos szempontból igen kívánatos volna.”
Egykor az akváriumi dísze, napjainkban védett
A kurta baing tetszetős megjelenésű halacska. A hátoldala barnászöld, olykor egészen sötét. Oldalpikkelyei ezüstösek. Egyes példányai testoldalán olykor csillogóan irizáló acélkék sáv is húzódhat. Mindezek a tulajdonságok, valamint a viszonylag könnyű tarthatósága (viszont az oxigénigénye magas), csapatban élénk mozgása a hidegvízű vagy akár a trópusi akváriumok társhalává tették.
Viszont napjainkban már a klímaváltozás okozta kiszáradási folyamatok, a természetes vizekben egyre inkább elszaporodó betelepült inváziós halak és egyéb kedvezőtlen tényezőkkel magyarázható, hogy – noha hazánkban számos előfordulása vált ismertté – 1993 óta törvényes védelmet élvez a 2025-ben az Év halának választott kurta baing!
JUHÁSZ LAJOS
